A régi mesterségek, munkák megismertetését tűzte ki célul a szentkirályi művelődési ház. Azt szeretnék, ha a mostani gyerekek is tudnák azt, hogyan éltek, dolgoztak több évtizeddel ezelőtt az emberek.

Kukoricatörést, fosztást és morzsolást hirdettek az általános iskolásoknak. Őket várták a faluház udvarára, ahol már ott sorakoztak a lovas kocsik, amivel kivitték a gyerekeket a kukoricaföldre. Velük mentek a nyugdíjasok is, akik megmutatták nekik, hogyan kell kukoricát törni. Először tettek egy kört a kocsikkal a falu utcáin, majd kivitték őket a helyszínre. Természetesen mindenkinek elmagyarázták azt, hogyan kell letörni a szárról a csövet, csuhéstól. Törés közben a nyugdíjasok, mint ahogyan az régen is tették, énekeltek is. Amikor már néhány sornak az elejét letörték, a szárvágás következett. A gyerekek közül, aki akarta azt is kipróbálhatta, vigyázva, ne hogy megvágja magát. A letört kukoricát, kocsira dobálták és indultak be a művelődési házhoz. Addig, míg a felnőttek és a gyerekek kint voltak a kukoricaföldön, a faluház udvarán lévő kemencét befűtötték és kelt tésztát sütöttek benne, az asszonyok. Volt barack és szilvalekváros, de túrós lepény is. Amíg sült és hűlt a kalács, a gyerekek kukoricát fosztottak, majd pedig morzsoltak. Akadt egy régi kézzel hajtós morzsoló is, de néhány diák, kézzel dörzsölte le a csutkáról a szemeket. Ők később arról panaszkodtak, hogy fájnak az újaik. Ettől függetlenül a kalácsokat jó ízűen el tudták fogyasztani. Később a kukoricaszárból különböző tárgyakat, játékokat készítettek, amit haza is vihettek. A kemence sem maradt üresen. Sütni való tököt tettek bele, de azt már csak másnap kóstolták meg. Amint azt Varga Máriától, a művelődési ház mindenesétől megtudtuk, hagyományteremtő szándékkal rendezték meg a napot.