Tizenheten haltak meg és száztízen sebesültek meg 1956. október 27-én Kécskén mikor békés emberekre egy repülőgépről tüzet nyitottak. Rájuk emlékeztek tegnap este a Szent Imre téren.

1956. október 27-én egy váratlanul megjelent repülőgép láttán egy kécskei lakos így szólt: hát ez magyar, nem fog lőni. Nagyot tévedett. Kécske boldog történetét pillanatok alatt átírta az 58 évvel ezelőtti drámai esemény. Magyar gép lőtt a magyarokra, a sortűz ártatlan kécskei áldozataira. A XX. századi magyar történelem fekete napjaira mintegy félszáz sortűz került, köztük a kécskei. Így kezdte ünnepi beszédét Székelyné Kőrösi Ilona művelődéstörténész, főmuzeológus, a Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület elnöke. A forradalom kitörése és a közeli kecskeméti események hírére rendezték meg az október 27-i békés felvonulást és nagygyűlést. Az összegyűltek között bölcs és józan gondolkodású emberek óvták a tömeget a köztörvényes bűncselekmények elkövetésétől, az adóbehajtó lincseléstől, a községháza felgyújtásától. A Himnuszt is énekelték. A magyar nemzeti imádság közben, talán éppen a balsorsnál jelent meg a repülőgép, ami után következtek a lövés sorozatok. Tizenheten haltak meg a lövések következtében, akiket minden egyes emlékezéskor név szerint is megemlítenek, és száztízen sebesültek meg. Sokan fiatalon, értelmetlenül vesztették életüket. Az anyakönyv megőrizte, hogy a meghaltak repülőgépről leadott lövések következtében hunytak el. A borzalmak elmondhatatlanok, mégis több évtized után sokan vállalkoztak arra, hogy elmondják személyes ismereteiket, az akkor történt eseményeket. A Kecskemétről irányított kegyetlen és személytelen gyilkos akció értelmetlenségével és mélységes erkölcstelenségével szemben állt a helybeliek védtelensége, és a véres pillanatokban a kécskeiek erkölcsi helytállása, a sérültek mentése és az emberfeletti küzdelem. Menedékül szolgált a katolikus templom, emberéletekért küzdöttek az orvosok. A mindennapi életünkben a legfontosabb érték, a másik ember életének a tisztelete. Az emlékeztetés és az emlékezet fontossága nagyon fontos, idézte Bibó István szavait Székelyné Kőrös Ilona. Jó látni ezt Tiszakécskén, hogy ezt az intelmet megfogadják, és évről évre gyülekeznek a Szent Imre téren, méltó főhajtással. A halottak családjaitól, a sebesültektől és a helyi társadalomtól senki sem kért bocsánatot. Sőt megbélyegezettek voltak és jött a megtorlás 1957-ben. A XX. század tragédiái súlyos veszteséget hagytak a családokra. 1956 eseményei elmúltak, hosszú idő telt el azóta. A szereplők többsége már eltávozott, látszólag a sebek is begyógyultak. Még sem szabad elfelejteni, emlékezni kell, mert ez az erő és az identitás forrása is. 1956. október 27-e a kécskeiek egybeforrt sorsának jelképszerű dátuma, a tisztelgés és emlékezet, a jelen és a jövő számára is erkölcsi kötelesség –fejezte be beszédét Székelyné Kőrös Ilona. Az ünnepségen közreműködtek a Tiszakécskei Református Kollégium Általános Iskolájának és Gimnáziumának diákjai. Az emlékezés végén a pártok, intézmények, civil szervezetek, magán személyek az 1956-os emlékmű lábánál elhelyezték az emlékezés koszorúit, virágait.